Viharszonett /Vörös Judit/
Fázón megborzong a nyugvó nap lelke,
pirosló alkonyán feltámad a szél,
riadtan menekül minden ami él.
szédülten csapong sérült szárnyú lepke...
Közelít a vihar, bőszen, sebesen,
beledermed a lét, fű, fa és virág,
haragjától reszket a rémült világ,
szerte szórja villámait dühösen.
Dúlva, rombolva acsarog a tájon,
üvöltve nyargal süvítő szélháton,
s ahogy elvonul, könnye hull a fáknak...
Kicsit sírnak még megtépett ágaik,
majd visszatérnek napfényes álmaik,
s újra büszkén és egyenesen állnak.
 |
| Saját fotó |
 |
| Saját fotó |
